Épp arról beszélgettünk, hogy nemsoká vége a nyaralásnak, amikor Bill nyitott be a szobába. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, ahogy az arcába néztem. Csak azért jött, hogy szóljon a vacsora miatt, de az a kis rövid mondat (Kész a vacsora) is annyira csodálatosan hangzott a szájából. Imádtam a hangját, szinte állandóan a fülembe csengett. De élőben mindig sokkal szebb volt.

Tommal követtük Billt a nappaliba, ahol már meg volt terítve az asztal. Gus, Lina, Georg és Kristin elkezdték a vacsorát, és Bill is éppen akkor ült le, amikor mi leértünk. Két egymás melletti szék maradt üresen, így Tom mellé kellett ülnöm, amit annyiból bántam csak, hogy az én helyem Billével szemben volt. Mondanom sem kell, hogy egész idő alatt az asztalt bámultam, vagy ha nem, akkor Linát és Tomot felváltva.

Vacsora után elpakoltunk a csajokkal, közben én Linával beszélgettem, Kristin meg csak hallgatott. Biztos azt hitte, hogy mondok majd valamit Billről. Ugyanis ő, a pasijával ellentétben rájött arra, hogy nem közömbösek az érzéseim Bill iránt. Sajnos nem tehettem Kristin kedvére, mialatt pakoltunk, szóba sem került az Ő neve. Hála az égnek.

Később már a szobámban pakoltam elő a fürdéshez szánt cuccaimat, amikor Tom ballagott be a szobámba és az ágyra ült. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, a kétértelmű mondatokat is hárítottam. Tudom, hogy megint azon fáradozott, hogy az ágyába csaljon. Miért nem adja fel?

-          Feladhatnád már végre. – fordultam hozzá kérlelően, mire elvigyorodott.

-          Beadhatnád a derekad végre.

-          Tom, nem fekszem le veled. – Mert én Billt szeretem…

-          De makacs vagy. Pedig látom rajtad, hogy te is akarod. – fúrta tekintetét az enyémbe, miközben az arca rémesen komoly volt. Miért ennyire értetlen?

-          Én csak azt akarom, hogy menj ki a szobámból.

Amint sikerült kiűznöm őt a szobámból, már indultam is fürödni. Magamra zártam az ajtót, és elmerültem a habokban. Közben pedig azon gondolkodtam, miért nem mondok le Billről, és járok végre valaki olyannal, akinek én is tetszem. És egyedülálló.

Eközben pár méterrel arrébb Bill fel-alá járkált az ágy előtt, karba tett kézzel. Türelmetlen volt, és ideges, amiért a lány nem hajlandó megosztani vele a titkát. Persze ő mindent mondjon el!

-          Elárulod végre, mi a fene van veled?

-          Semmi sincs velem, – vett mély levegőt Kristin – csak fáradt vagyok!

-          És akkor már nem is kell hozzám szólni vacsora közben? Figyelj, akármi van, nekem elmondhatod…

-          Nem akarok most erről beszélni. – azzal befeküdt az ágyba, és némaságba burkolózott. Esze ágában sem volt tudatni Billel, mi nyomja a lelkét, előbb gyalogolt volna hazáig több száz kilométert, minthogy bevallja, mit tett. Elhatározta, hogy ezek után jobban odafigyel, és megpróbál jó képet vágni a történtek után.

A fiú oldalát fúrta ugyan a kíváncsiság, de tudta, hogy aznap már nem fogja kiszedni Kristinből, mi bántja. Így lassan álomba szenderült, és remélte, a baj nem olyan nagy, mint amilyennek elképzeli.

-          Éjjeli nasi? – ijesztett rám Tom mély, rekedtes hangján. A konyhapult felé fordultam, ahonnan a hangját hallottam.

-          Normális vagy? Halálra rémültem. – kivettem a hűtőből a tejet, és közben neki láttam kakaót csinálni. – kérsz?

-          Már ittam, de köszi.

Csendben nézte, ahogy ügyködöm, amikor pedig rápillantottam, elmosolyodott. Nem szóltam semmit, amikor pedig kész lett a kakaó, átvonultam a nappaliba.

-          Na mi van, már engem is kerülsz? – követett pár perc múlva, és leült a szemközti fotelba. Csak egy bő alsónadrág volt rajta, fekete, rajta kék absztrakt mintákkal.

-          Nem kerülök senkit. – néztem rá furán, mert nem értettem, mire céloz ezzel.

-          Csak Kristint.

-          Nem vagyunk puszipajtások, és nem is leszünk azok. – mondtam emelkedett hangon, de észbe kaptam és inkább elhallgattam.

-          Végül is, nem lehet az ember mindenkivel jóban.

-          Így van. De én most lefekszem, jó éjt Tom.

-          Velem mikor? – szólt utánam, mikor már a lépcsőn jártam.

Nem válaszoltam, elégszer elmondtam már, hogy köztünk nem lesz semmi. Ha nem érti, így járt. Nem tudom sajnálni, akármennyire akarom.

Visszamentem a szobámba, befeküdtem az ágyba és magamra húztam a takarót. Elég késő volt már, talán éjfél is elmúlt.  Bill jutott eszembe, aki valószínűleg a legnagyobb nyugalommal alszik Kristin mellett, és fogalma sincs róla, mennyire szenvedek. De meg is érdemlem! Hiszen tehetnék érte, hogy ez ne így legyen…

Épp elszenderedtem, amikor motoszkálást hallottam. Kipattantak a szemeim, és az ajtó felé néztem. Résnyire kinyílt, és mintha láttam volna valakit. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is ment. Becsukódott az ajtó, én meg csak bámultam a sötétbe magam elé. Ki a franc volt ez?!